15. fejezet - Betrothal Ring

LuHan POV

Visszajött hozzám és nagy kezébe fogta az enyémet. Majd egy csókot lehelt enyhén remegő ajkaimra, ami miatt egy kicsit is, de elpirultam.
-Ne félj, Lulu - mondja halkan, mélyen a szemembe nézve. Egy pillanatra el is felejtem, hogy bárki más is van itt a szobában.
-Jaj, de cuki - a gúny csak úgy csöpög szavaiból. Ijedten összerezzenek és újra reszketni kezdek a félelemtől, ami XiuMin vált ki belőlem. -Nem a műsorért jöttem - mondja, mire SeHun neki ront.
Lekever XiuMinnak egy olyan bal horgot, hogy még nekem is szorosan le kell hunynom a szemem. Szinte érzem, hogy milyen feszültség árad belőle, minden áron meg akar védeni. Érzem. Egy, olyan meg mosolyogtató érzés lesz úrrá rajtam, nem is tudom, hogyan nevezhetném... Két kezem a mellkasomra szorítom, majd lassan kinyitom a szemem. Várj, mi a fene?! Hogy kerül ide Kai? És hova lett Lay? Ijedt kiáltás szakad fel belőlem.
-SeHun! - kiáltom potyogó könnyekkel. Nem, nem tehetik ezt! Hol itt a fair play?
Kainak sikerül az ütést bevinnie, de SeHun csak meginog, aztán már támad is vissza. Úgy megfejeli Kai, hogy az elájul. A következő, amit látok, hogy XiuMin int valakinek - Laynek, mint később kiderült - és magára vonja SeHun figyelmét és elkezdenek verekedni.
-Vigyázz, SeHun! - kiabálom teli tüdőből, könnyekkel küszködve. - Ne, ne tedd ezt vele! Kérlek!
Már... késő. Lay meglendítette az ütőt és fejbe találta SeHunt. Először nem is igazán fogom fel, aztán elkezdek keservesen sírni. Hiszen, mit fogok én SeHun nélkül ezekkel  kezdeni?! Mindketten erősebbek nálam, simán kikényszerítenek bármire. Meg a szerelmemet is bántották - ez egy sokk számomra. SeHun a földön fekszik, mozdulatlanul.
Nem bírom ki, hogy itt ücsörögjek, felpattanok mozdulatlan szerelmemhez rohanok és térdre borulok mellette. Sírva kérlelem, hogy ébredjen fel, pedig tudom, hogy nem fog. Legalább is most nem.
-Nem hagynád végre abba? - mondja XiuMin unottan. -Szánalmas vagy!
A fájdalomtól, amit nekem - és SeHunnak - okozott, kezdett feléledezni a dühös oldalam.
-Még is mit képzelsz te magadról?! - kérdezem enyhén hisztérikusan. -Ki vagy te, hogy azt mondd nekem, hogy szánalmas vagyok?!
Nem mond semmit, csak elém lép és lekever egy pofont. Oldalra esek, XiuMin pedig nevet rajtam. Rosszul esik, de nem foglalkozom vele, feltápászkodok és elé állok. Dühösen szikrázó szemekkel nézek rá.
-Nem, soha többé nem fogom engedni neked, hogy tönkre tegyél engem és mindent - ezért kaptam még egy pofont. Könnyes szemekkel fogom az arcom, ami minden bizonnyal tiszta vörös.
-Te csak ne oktass ki engem - mondja villámló szemekkel. - Nem én bőgök itt, mint egy gyerek és tehetetlenül nézem, amint összeverik a párom.
Szavai a szívemig hatolnak.
-Na látod? - kérdezi metsző gúnnyal. -Most sem én sírok, Luluka.
 Igaza van - futott át az agyamon. Lepillantottam SeHunra. Ha neki nem sikerült legyőznie őt, akkor nekem miért sikerülne? Nem győzhetek, ezt tudom, szóval csak egy lehetőségem maradt, a menekülés. Az ablakra pillantottam, majd az ajtóra, de XiuMin mintha nem is törődne velem, viszont Lay az ablak elé állt. Értetlenül néztem rá, majd hallottam, hogy mögém lép valaki. Megfordultam, de azt kívánom, bárcsak ne tettem volna!
Valami kemény a fejemnek ütődött, ami miatt megszédültem és konkrétan csillagokat láttam. A fájdalom a halántékomnál kezdődve terjed át az egész fejemre. Annyira még emlékszem, hogy valaki azt mondta, hogy nem feltétlen így kellett volna és még mondott valamit, de nem emlékszem, hogy mit. Mielőtt elragadott volna a teljes sötétség éreztem, hogy valaki a karjába vesz.
-Sajnálom...

Nem tudom mennyi idő telt el, de mikor felkeltem sötét volt a... nem tudom hol. Ijedten néztem körbe és próbáltam felfogni, hogy mi történt vagyis mi történik velem. Az arcom lüktetett, a fejem úgyszintén. Meg akartam tapogatni az arcom, hogy mennyire dagadt be, de mikor meghallottam a láncok csendes csörömpölését, úgy döntöttem, hogy inkább nem mozdulok meg. Azonban a szoba sötétje kezdett számomra nagyon nyomasztó lenni. Lassan vettem fújtam ki a levegőt, igyekeztem megnyugodni, de nehezen ment SeHun nélkül. Egy könny buggyant ki a szememből, mikor rá gondoltam. Már most hiányzik, pedig - érzéseim szerint - nem rég váltunk el egymástól.
Az ajtó lassan és halkan kinyílt. Gyorsan becsuktam a szemem, hogy azt higgyék vagy azt higgye az a valaki, aki bejött, hogy alszom.
-Szólok XiuMinnak, hogy még nem ébredt fel - mondja egyikük, majd távozik. Nem ismertem fel a hangját.
Valaki közelebb lép és a keze végig simít arcom forró bőrén. Az érintésre összerezzenek, de nem nyitom ki a szemem, hátha azt hiszi, hogy csak álmodok és azért reagáltam így.
Egy sóhajt hallok és valami hideg ér az arcomhoz.
-LuHan, tudom, hogy ébren vagy - mondja az a valaki, de nagyon ismerős a hangja. Lassan, résnyire kinyitom a szemem és látnom kell azt az idióta vigyort azon a dinó arcon.
Elképedve nyílik résnyire az ajkam.
-Úristen! Hogy kerülsz ide JongDae? - arcán a vigyor mosollyá szelídül és tovább törölgeti az arcom azzal a hideg valamivel.
-Ez hideg - motyogom.
-LuHan, pihenned kell - mondja kedvesen, majd megsimogatja az arcom és ott hagy a sötétben.
Igaz, hogy félek, de elég csak SeHunra gondolnom, hogy megnyugodjak valamicskét, de a hiánya miatti fájdalom így is fel-fellángol bennem.
Vajon mit csinálhat most...?



Hetekkel később...



Egy hangos, mennydörgésszerű hangra ébredtem. Meglepve, álmosan és kissé kábán pislogtam az elsötétített ablak irányába.
-Kim MinSeok, ha nem nyitod ki...! - jött a fenyegetés, de gyorsan el is halt.
Kíváncsian pislogtam a hang irányába, de csak az ajtó sötét falapját láttam. Megpróbáltam felülni, de nem ment... Nem is csodálkozok már semmin.
Egy nagy sóhajjal visszafeküdtem, de azonnal oldalra is fordultam. Még mindig nem bánom azt, hogy visszaszóltam neki és ő megerőszakolt. Igaz, hogy fáj, de ez valami elégtétel volt számomra, hogy én szavakkal tudom bántani, bár ő testileg tud kikészíteni. A fizikai fájdalmat azonban jobban eltudtam viselni, mint azt az űrt, amit SeHun miatt érzek.
Egy kósza könnycsepp jelent meg a szemem sarkában, amit gyorsan letöröltem. XiuMin nem láthatja meg ezt, mert akkor nem csak testileg, hanem lelkileg és érzelmileg is meg fog alázni. Múltkor is... azt mondta, hogy ha érnék valamit SeHunnak, akkor már rég megmentett volna. Bevallom fájt ezt hallani, de az adott erőt, hogy... szeret.
Halk ajtónyitódást hallottam. JongDae volt az. Kedvesen rám mosolyogot, mire én egy fintorral válaszoltam.
-Nagyon fáj? - kérdezte együttérzően, egy bólintással feleltem.
-Volt már rosszabb is - mondtam végül. - De nem is ez a legrosszabb...
-Hanem mi? - kérdezi érdeklődve.
Nem tudok válaszolni, mert XiuMin ront be és zihálva kezd mutogatni valamit Chennek, aki csak a fejét rázza.
-MinSeok... nem fogom itt hagyni! - csattan fel. Nekem meg olyan érzésem támad, hogy mindjárt felpofozza. - Csak nézz rajta végig! Teljesen ki van szolgáltatva! Ha el akarsz menekülni menj, de én itt maradok LuHannal.
-Engem nem érdekel, hogy mi van vele-
JongDae keze nagyott csattant XiuMin arcán, aki döbbenten pislogott és tátogott.
-Azt mondtam, hogy nem. Felfogtad? - azzal felém fordult és visszasétált hozzám. - Ja, és mi most szakítottunk.
-Nem teheted ezt velem - suttogja XiuMin.
-De! - mondja Chen szikrázó szemekkel. - Már meg is tettem.
MinSeok egy szó nélkül kiviharzott a szobából, de az ajtót azért jól becsapta maga után. JongDae egy fáradt sóhajjal ledobta magát az ágyra.
-Öhm... kérlek eloldoznál? - néztem bele az ott maradt, számomra mentőövként és barátként viselkedő fiúra.
-Persze - mosolyog rám, majd a kezeimhez hajol és eloldozza a köteleket.
Igen, most már nem láncok, hanem kötelek tartanak fogva. JongDae közbenjárásának köszönhetem ezt. Mire kettőt pislogok már ki is oldozott.
-De... miért van itt ilyen nagy csend? - kérdezem Chent és belecsimpaszkodok a karjába.
-Kinézek, jó? Addig maradj itt - megpaskolja a kezem és feláll.
Nem is jut el az ajtóig, mikor valaki beront a szobába, JongDae és én is a szemem elé kapom mindkét kezem a fény miatt. Annyira elvakít a fény, hogy nem látok semmit, még azt az alakot sem, aki a szobába sétál.
-LuHan...
Gyengéden ejti ki a nevem az, akire már hónapok óta vártam. Lassan lecsúsznak a kezeim az arcomról és csak döbbenten bámulok magam elé. Nem lehet... Ő nem lehet itt, hiszen XiuMin azt mondta, hogy kórházban van! Egy apró könnycsepp szánkázott végig az arcomon.
-SeHun!
Felugrottam az ágyról, érzetem, hogy a lábaim és úgy mindenem nagyon fáj, de most csak az Ő ölelésére és csókjaira vágyom. Kitárt karokkal várta, hogy belefussak az ölelésébe, ami szívesen és örömmel teljesítettem.
Belesimultam melegen ölelő karjaiba, majd elégedetten szusszantottam. Olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam, nem akarva őt elengedni egy hamar. Miközben magához szorított újra egésznek éreztem magam, a szívem csordultig telt az iránta érzett szerelmemmel.
-Annyira hiányoztál - suttogtam mellkasába könnyekkel küszködve.
-Te is nekem - mosolygott a hajamba.
Lassan, szelíden eltolt magától és szabad kezével beletúrt a hajamba. Lábujjhegyre álltam, megakartam csókolni. Rám villantott egy szívdöglesztő mosolyt és közelebb hajolt az ajkaimhoz, de nem csókolt meg. Egyre csak mosolygott, én meg frusztráltan fújtam egyet és megpróbáltam még közelebb hajolni hozzá.
-Na gyere - mondta, majd felkapott az ölébe és kivitt a szobából.
-Várj! Mi lesz JongDae-
-Nem láttam senkit itt rajtad kívül - mondta szilárdan, nem nézve rám. Szóval, nem akarja bántani.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam és mindkét kezemet szorosabbra fogtam a nyaka körül.
-LuHan -simogatta meg az arcom. - pihenj, amíg haza nem érünk.
Bólintottam, de nem akartam elaludni, mert csak is rá akartam figyelni, azonban a fáradság ólom súlyként nehezedett rám. Nem csak a szemhéjamat kényszerítette arra, hogy lecsukódjon, hanem minden testrészemet elárasztotta. Az álom csak lassan nyomott el, de egy annál szebb emléket kaptam tőle...

~Álom~
SeHunnnie rám mosolygott, majd a kezemre húzta a gyűrűt...


Lágy ringatózásra keltem, ami nem volt kellemetlen, sőt! Nagyon is az volt, de az első gondolatom az volt, hogy: Még is miért ringatózom? Mi történt amíg aludtam?
Halk kuncogás ütötte meg a fülemet, valahonnan a fejem felől érkezett. Mosolyogva felemeltem a fejem és SeHun mosolygós arcával találtam szembe magam.
-Üdv itthon Lulu -mondja, miközben letesz a fapadlóra.
Mielőtt bármit is mondhatnék, maga elé fordít, majd hevesen megcsókol. Kezei hajamba turnak, én meg csak kapaszkodok izmos karjaiba, nem akarván összeesni. Hevesen még is gyengédséggel csókol, ami nagyon meghat. Én nem tudom hogy vissza tudnám-e fogni magam, bár a mostani állapotomban szerintem előbb esnék össze, minthogy valamit is kezdeményezzek.
SeHun lassan elvált tőlem, karjaiban tart újra, ami miatt egy kicsit érzékenyebb vagyok, mint általában. Könnyek folynak végig arcomon, amiket begörbített mutatóujjával letöröl.
-Ne sírj -ölel magához. - Ha abba hagytad, akkor szeretnék kérdezni valamit.
Mindkét kezemmel az arcom törölgetem és lassan, nagyon lassan elkezdek csillapulni.
SeHun letérdel elém, kezébe vette remegő ujjaimat és belecsókolt a tenyerembe.
-LuHan -felnézett a szemeimbe. - örökre... leszel az enyém örökre?
Valóra vált az álmom - szó szerint...