16. fejezet - További küzdelmek /VÉGE/

Sehun POV

-LuHan -felnézek a szemeibe. - örökre... leszel az enyém örökre?
Mióta eltűnt, csak azon járt a fejem, hogy ezt megkérdezzem tőle. Minden este az volt az utolsó gondolatom, ahogy előttem áll és mosolyogva igent mond. Nagyon féltem, hogy nem kapom vissza, vagy túl súlyos sérülései lesznek. Szerencsére már visszakaptam és most itt áll előttem, könnyes arcával pedig lágyan rám mosolyog. - Ühm... - zavartan felmosolygom rá és egy kis dobozkát előhúzok zsebemből, amiben egy gyűrű van. Ahogy átadom lélegzete is elakad, így kissé félek, hogy csalódni fog, ha felnyitja a doboz tetejét. Nem a legdrágább gyűrű és talán nem is tetszene neki, de... Egyre kétségbeesett gondolataimból a hirtelen letérdelő Lulum szakít ki. Ajkait enyémeknek nyomja és egy lágy, érzelmes csókot kapok tőle.
- Köszönöm...- ennyit suttog a csókba, majd a gyűrűre néz és visszaadja. Kezét felém nyújtja, mire veszem a lapot, felhúzom ujjára. - Annyira szeretlek! - öleli át nyakam, mire én hátraesek a lendülettől, ezért a földön kötünk ki. Nevetve nyomok egy puszit homlokára.
- Én is, nagyon szeretlek, Lulum - mosolygom. Bólint egyet halványan, aztán leszáll rólam és engem is felsegít. - Gyere, csinálok neked egy finom teát - ujjainkat összefonva húzom le az emeletről, be a konyhába. Ott leültetem, én pedig neki kezdek a finom gyümölcsös teája elkészítésének. Már nem kell sok, hogy kész legyen, mikor valaki hátulról átölel remegő kezekkel.
- Mitől reszketsz ennyire? - fordulok meg karjai közt, majd magamhoz ölelem. Fejét mellkasomba temeti, s szipog pár percig, egyfolytában azt hajtogatva "Hiányoztál". A szívem fájdalmasan szorul össze hangjától. - Sajnálom... - suttogom nyakához bújva, ahová egy puszit is adok neki. Hamarabb kellett volna megtalálnom. Sőt! El sem kellett volna engednem. Ha nem lettem volna ilyen gyenge, ő nem ment volna keresztül ezeken. Már késő megbánnom, mégis marcangol  a tudat, segíthettem volna.
- A tea - kuncog mellkasomba, mire ijedten pördülök meg, de szerencsére semmi baja nincs. Leveszem a gázról, majd egy bögrébe kiöntöm Baeknek, leülök a székre, s őt ölembe húzom.
- Finom - szürcsölgeti. Tíz percig issza a kis bögre teáját. Lerakja az asztalra, majd szeme fordul vele az ölemben. - Holnap suli - sóhajtva dől vállamra. Fenekére teszem kezeim, úgy tartva meg, míg fel nem viszem a szobába és az ágyra nem fektetem. Befekszem mellé és a takarót is magunkra húzom. Egy jó éjt csók után mindketten elalszunk, de én nem bírom ki, hogy ne öleljem szorosan. Félek, hogy reggel nem ébred mellettem, azt már biztos nem élném túl.

***

- Hunnie... - hallom meg az édes hangot, közvetlenül utána pedig arcom bökdösni kezdik. Lassan nyitom ki szemeim. Pislogok pár percet, aztán már ki is tisztul a kép előttem, ahogy szerelmem próbál kelteni. Mosolyogva húzom magamhoz egy csókra. - Öltözz - harap alsó ajkamba. Nagy nehezem elkészülök, addigra LuHan már ebédet is rak el nekünk. Kézen fogva indulunk el a suliba, még ott sem engedem el, sőt! Jobban szorítom kis kezét annyira féltem. Hirtelen a folyosón végig haladva valaki LuHant enyhén hátba csapja egy röhögéssel.
- A pici fogoly - ölelgeti agyon a srác, aki segített nekünk, JongDae azt hiszem...Szegény Lulu csak le van döbbenve, míg int nekem Dae. - Veled leszek egy osztályban - kacsint rám. Erre még én is meglepődöm, de őszintén? Jobb mintha LuHannal lenne. Megölne az idegesség, hogy épp most hurcolja el vagy hasonlók. Tudom, túlaggódom, ami szerintem teljesen elfogadott ezek után. A csengő megszólal én pedig szerelmem csak öt csók után engedem el, akkor is csak azért, mert Baek elkezdte várni, hogy együtt menjenek. Én Daeval az oldalamon ülök be órára. Furcsa, hogy hirtelen ide kezdett járni. Nem bízom meg száz százalékig benne, hiszen XiuMin pasija volt, szemmel fogom tartani az biztos. De én még egy dolgot nem értek... A Kai és KyungSoo kapcsolatát. Mi volt az az egész, amikor megvédte? Ezt meg kell majd kérdeznem Sootól, bár van egy olyan sejtésem, hazudna. Sok minden történt ennyi idő alatt és sok kérdésem lenne, még sincs aki megválaszolja őket. Talán idővel megtudok mindent. Remélem...
- SeHunnie, minden oké?
- Hm...? - nézek rá az ölemben ülő szerelmemre. - Hát te? - pislogok értetlenül, mire kinevet egyből.
- Vége az órának, te meg bambulsz mióta itt vagyok. Min gondolkodsz ennyire?
- Rajtad... - fogom meg kezét, s ujján lévő gyűrűjével kezdek játszani.
- Ez aranyos - csókol ajkaimra. - Suli után találkozunk - kimászik ölemből, s kisiet a teremből. A további órákat csak azért ülöm végig, mert úgy is Hannal mennék haza. Miután kicsengetnek utolsó óráról, azonnal pattanok is fel, hogy a kapunál várjam meg.
- Itt vagyok! - érzek meg egy súlyt hátamon, mivel az utca felé bambultam. Vigyorogva fordulok szerelmemmel szembe, majd azonnal dereka után kapok és egy érzelmes csókban részesítem. Miután nagy nehezem elváltunk egymástól, kézen fogva indultunk el. Pár utca után feltűnt neki, hogy nem haza megyünk, hanem totál más irányba viszem, amit kicsit félve fel is hozott. Rosszul esett, amikor megláttam kissé rémült arcát, hiszen én soha nem bántottam és nem is fogom. Na jó, az az esett kettőnk között... De akkor sem akartam bántani! Tudom, ez nem mentség arra. Megnyugodva egyből elmondtam Luhannak, hogy randira viszem, aminek hihetetlenül elkezdett örülni. Míg el nem értünk a fagyizóhoz, csak mosolyogni tudott és puszikat adni. Sokan megbámultak, de cseppet sem érdekelt. Szeretem őt és nem fog az meggátolni, mit mondanak mások.
Egymással szemben egy hátul lévő asztalhoz leütünk, ahová a pincér sem jött tíz perc elteltével, így én mentem el a két fagyi kehelyért. Az egyiket Lulu elé raktam az asztalra, a másikat magamhoz vettem, amint elhelyezkedtem a széken.
- Ízlik Bambi? - mosolygom rá, mire ő rám néz, majd elneveti magát. Lassan felemelkedik helyéről, s megnyalja alsó ajkam, aztán vissza is ül egy elégedett mosollyal.
- Ühüm..- mondja elpirulva, majd halkan orra alatt elkezdi ismételgetni becenevét.
- Ennyire tetszik? - nevetek rá, amire olyan hevesen kapja rám fejem, hogy én is megijedek. Kuncogok egyet meglepett arcán. Biztosan azt hitte, nem hallom.
- Tetszik - pirul el még jobban. Körül néz, amit nem értek, de mikor átül ölembe és megcsókol, egyből megvilágosodom.
- Félek, szóval maradj nagyon közel - suttogja vállamra hajtva fejét. Szomorúan, ejtek egy féloldalas mosolyt. Mire is számítottam. Megemészti egy nap alatt? Nem kellett volna azt hinnem,  most minden rendben. Neki biztos nagyon sokkoló volt az egész, hiszen mindig is félt XiuMintól, erre még ezt is megtette vele. Annyira sajnálom, tényleg segíteni akarok, mégis csak annyit tudok, hogy mellette vagyok és szeretem.
- Szeretlek - csókolok hajába. - Együk meg a fagyikat, jó? - tolom kicsit hátrébb ölemben. Kezembe veszem a saját fagyis kelyhem, s etetni kezdem. Néha kiveszi a kanalat kezemből, s ő is számba rakja. Így fogyasszuk el mindkettőnk adagját. Miután kifizetjük elmegyünk sétálni. Megmutatom Bambinak, hogy hol dolgozik Soo, mivel pont amellett mentünk el. Séta közben egy-egy puszit nyomunk mindig a másik arcára. Hatalmas jó kedvvel nevetünk mindenen, míg meg nem hallok egyismerős hangot.
- Luhan?
Mi egyszerre fordulunk meg és hatalmasra tágult szemekkel figyeljük a szintén meglepett srácot. Én már állok is szerelmem elé, hogy megvédjem, aki még mindig teljesen le van fagyva. Megértem, nem jó pont most vele találkoznunk, bár én sejtem miért is itt futunk össze. Kezd nekem ez már tényleg gyanús lenni. Most már tényleg magyarázatot akarok. Nyitnám is a szám, ekkor viszont felbukkant még egy személy, ő pedig a másik srác elé áll. Luhan teljesen dadogva megkérdezi, mi folyik itt, így mindketten várjuk a választ erre. Ebből most nem vágják ki magukat, megtudunk mindent, akár akarják, akár nem.

15. fejezet - Betrothal Ring

LuHan POV

Visszajött hozzám és nagy kezébe fogta az enyémet. Majd egy csókot lehelt enyhén remegő ajkaimra, ami miatt egy kicsit is, de elpirultam.
-Ne félj, Lulu - mondja halkan, mélyen a szemembe nézve. Egy pillanatra el is felejtem, hogy bárki más is van itt a szobában.
-Jaj, de cuki - a gúny csak úgy csöpög szavaiból. Ijedten összerezzenek és újra reszketni kezdek a félelemtől, ami XiuMin vált ki belőlem. -Nem a műsorért jöttem - mondja, mire SeHun neki ront.
Lekever XiuMinnak egy olyan bal horgot, hogy még nekem is szorosan le kell hunynom a szemem. Szinte érzem, hogy milyen feszültség árad belőle, minden áron meg akar védeni. Érzem. Egy, olyan meg mosolyogtató érzés lesz úrrá rajtam, nem is tudom, hogyan nevezhetném... Két kezem a mellkasomra szorítom, majd lassan kinyitom a szemem. Várj, mi a fene?! Hogy kerül ide Kai? És hova lett Lay? Ijedt kiáltás szakad fel belőlem.
-SeHun! - kiáltom potyogó könnyekkel. Nem, nem tehetik ezt! Hol itt a fair play?
Kainak sikerül az ütést bevinnie, de SeHun csak meginog, aztán már támad is vissza. Úgy megfejeli Kai, hogy az elájul. A következő, amit látok, hogy XiuMin int valakinek - Laynek, mint később kiderült - és magára vonja SeHun figyelmét és elkezdenek verekedni.
-Vigyázz, SeHun! - kiabálom teli tüdőből, könnyekkel küszködve. - Ne, ne tedd ezt vele! Kérlek!
Már... késő. Lay meglendítette az ütőt és fejbe találta SeHunt. Először nem is igazán fogom fel, aztán elkezdek keservesen sírni. Hiszen, mit fogok én SeHun nélkül ezekkel  kezdeni?! Mindketten erősebbek nálam, simán kikényszerítenek bármire. Meg a szerelmemet is bántották - ez egy sokk számomra. SeHun a földön fekszik, mozdulatlanul.
Nem bírom ki, hogy itt ücsörögjek, felpattanok mozdulatlan szerelmemhez rohanok és térdre borulok mellette. Sírva kérlelem, hogy ébredjen fel, pedig tudom, hogy nem fog. Legalább is most nem.
-Nem hagynád végre abba? - mondja XiuMin unottan. -Szánalmas vagy!
A fájdalomtól, amit nekem - és SeHunnak - okozott, kezdett feléledezni a dühös oldalam.
-Még is mit képzelsz te magadról?! - kérdezem enyhén hisztérikusan. -Ki vagy te, hogy azt mondd nekem, hogy szánalmas vagyok?!
Nem mond semmit, csak elém lép és lekever egy pofont. Oldalra esek, XiuMin pedig nevet rajtam. Rosszul esik, de nem foglalkozom vele, feltápászkodok és elé állok. Dühösen szikrázó szemekkel nézek rá.
-Nem, soha többé nem fogom engedni neked, hogy tönkre tegyél engem és mindent - ezért kaptam még egy pofont. Könnyes szemekkel fogom az arcom, ami minden bizonnyal tiszta vörös.
-Te csak ne oktass ki engem - mondja villámló szemekkel. - Nem én bőgök itt, mint egy gyerek és tehetetlenül nézem, amint összeverik a párom.
Szavai a szívemig hatolnak.
-Na látod? - kérdezi metsző gúnnyal. -Most sem én sírok, Luluka.
 Igaza van - futott át az agyamon. Lepillantottam SeHunra. Ha neki nem sikerült legyőznie őt, akkor nekem miért sikerülne? Nem győzhetek, ezt tudom, szóval csak egy lehetőségem maradt, a menekülés. Az ablakra pillantottam, majd az ajtóra, de XiuMin mintha nem is törődne velem, viszont Lay az ablak elé állt. Értetlenül néztem rá, majd hallottam, hogy mögém lép valaki. Megfordultam, de azt kívánom, bárcsak ne tettem volna!
Valami kemény a fejemnek ütődött, ami miatt megszédültem és konkrétan csillagokat láttam. A fájdalom a halántékomnál kezdődve terjed át az egész fejemre. Annyira még emlékszem, hogy valaki azt mondta, hogy nem feltétlen így kellett volna és még mondott valamit, de nem emlékszem, hogy mit. Mielőtt elragadott volna a teljes sötétség éreztem, hogy valaki a karjába vesz.
-Sajnálom...

Nem tudom mennyi idő telt el, de mikor felkeltem sötét volt a... nem tudom hol. Ijedten néztem körbe és próbáltam felfogni, hogy mi történt vagyis mi történik velem. Az arcom lüktetett, a fejem úgyszintén. Meg akartam tapogatni az arcom, hogy mennyire dagadt be, de mikor meghallottam a láncok csendes csörömpölését, úgy döntöttem, hogy inkább nem mozdulok meg. Azonban a szoba sötétje kezdett számomra nagyon nyomasztó lenni. Lassan vettem fújtam ki a levegőt, igyekeztem megnyugodni, de nehezen ment SeHun nélkül. Egy könny buggyant ki a szememből, mikor rá gondoltam. Már most hiányzik, pedig - érzéseim szerint - nem rég váltunk el egymástól.
Az ajtó lassan és halkan kinyílt. Gyorsan becsuktam a szemem, hogy azt higgyék vagy azt higgye az a valaki, aki bejött, hogy alszom.
-Szólok XiuMinnak, hogy még nem ébredt fel - mondja egyikük, majd távozik. Nem ismertem fel a hangját.
Valaki közelebb lép és a keze végig simít arcom forró bőrén. Az érintésre összerezzenek, de nem nyitom ki a szemem, hátha azt hiszi, hogy csak álmodok és azért reagáltam így.
Egy sóhajt hallok és valami hideg ér az arcomhoz.
-LuHan, tudom, hogy ébren vagy - mondja az a valaki, de nagyon ismerős a hangja. Lassan, résnyire kinyitom a szemem és látnom kell azt az idióta vigyort azon a dinó arcon.
Elképedve nyílik résnyire az ajkam.
-Úristen! Hogy kerülsz ide JongDae? - arcán a vigyor mosollyá szelídül és tovább törölgeti az arcom azzal a hideg valamivel.
-Ez hideg - motyogom.
-LuHan, pihenned kell - mondja kedvesen, majd megsimogatja az arcom és ott hagy a sötétben.
Igaz, hogy félek, de elég csak SeHunra gondolnom, hogy megnyugodjak valamicskét, de a hiánya miatti fájdalom így is fel-fellángol bennem.
Vajon mit csinálhat most...?



Hetekkel később...



Egy hangos, mennydörgésszerű hangra ébredtem. Meglepve, álmosan és kissé kábán pislogtam az elsötétített ablak irányába.
-Kim MinSeok, ha nem nyitod ki...! - jött a fenyegetés, de gyorsan el is halt.
Kíváncsian pislogtam a hang irányába, de csak az ajtó sötét falapját láttam. Megpróbáltam felülni, de nem ment... Nem is csodálkozok már semmin.
Egy nagy sóhajjal visszafeküdtem, de azonnal oldalra is fordultam. Még mindig nem bánom azt, hogy visszaszóltam neki és ő megerőszakolt. Igaz, hogy fáj, de ez valami elégtétel volt számomra, hogy én szavakkal tudom bántani, bár ő testileg tud kikészíteni. A fizikai fájdalmat azonban jobban eltudtam viselni, mint azt az űrt, amit SeHun miatt érzek.
Egy kósza könnycsepp jelent meg a szemem sarkában, amit gyorsan letöröltem. XiuMin nem láthatja meg ezt, mert akkor nem csak testileg, hanem lelkileg és érzelmileg is meg fog alázni. Múltkor is... azt mondta, hogy ha érnék valamit SeHunnak, akkor már rég megmentett volna. Bevallom fájt ezt hallani, de az adott erőt, hogy... szeret.
Halk ajtónyitódást hallottam. JongDae volt az. Kedvesen rám mosolyogot, mire én egy fintorral válaszoltam.
-Nagyon fáj? - kérdezte együttérzően, egy bólintással feleltem.
-Volt már rosszabb is - mondtam végül. - De nem is ez a legrosszabb...
-Hanem mi? - kérdezi érdeklődve.
Nem tudok válaszolni, mert XiuMin ront be és zihálva kezd mutogatni valamit Chennek, aki csak a fejét rázza.
-MinSeok... nem fogom itt hagyni! - csattan fel. Nekem meg olyan érzésem támad, hogy mindjárt felpofozza. - Csak nézz rajta végig! Teljesen ki van szolgáltatva! Ha el akarsz menekülni menj, de én itt maradok LuHannal.
-Engem nem érdekel, hogy mi van vele-
JongDae keze nagyott csattant XiuMin arcán, aki döbbenten pislogott és tátogott.
-Azt mondtam, hogy nem. Felfogtad? - azzal felém fordult és visszasétált hozzám. - Ja, és mi most szakítottunk.
-Nem teheted ezt velem - suttogja XiuMin.
-De! - mondja Chen szikrázó szemekkel. - Már meg is tettem.
MinSeok egy szó nélkül kiviharzott a szobából, de az ajtót azért jól becsapta maga után. JongDae egy fáradt sóhajjal ledobta magát az ágyra.
-Öhm... kérlek eloldoznál? - néztem bele az ott maradt, számomra mentőövként és barátként viselkedő fiúra.
-Persze - mosolyog rám, majd a kezeimhez hajol és eloldozza a köteleket.
Igen, most már nem láncok, hanem kötelek tartanak fogva. JongDae közbenjárásának köszönhetem ezt. Mire kettőt pislogok már ki is oldozott.
-De... miért van itt ilyen nagy csend? - kérdezem Chent és belecsimpaszkodok a karjába.
-Kinézek, jó? Addig maradj itt - megpaskolja a kezem és feláll.
Nem is jut el az ajtóig, mikor valaki beront a szobába, JongDae és én is a szemem elé kapom mindkét kezem a fény miatt. Annyira elvakít a fény, hogy nem látok semmit, még azt az alakot sem, aki a szobába sétál.
-LuHan...
Gyengéden ejti ki a nevem az, akire már hónapok óta vártam. Lassan lecsúsznak a kezeim az arcomról és csak döbbenten bámulok magam elé. Nem lehet... Ő nem lehet itt, hiszen XiuMin azt mondta, hogy kórházban van! Egy apró könnycsepp szánkázott végig az arcomon.
-SeHun!
Felugrottam az ágyról, érzetem, hogy a lábaim és úgy mindenem nagyon fáj, de most csak az Ő ölelésére és csókjaira vágyom. Kitárt karokkal várta, hogy belefussak az ölelésébe, ami szívesen és örömmel teljesítettem.
Belesimultam melegen ölelő karjaiba, majd elégedetten szusszantottam. Olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam, nem akarva őt elengedni egy hamar. Miközben magához szorított újra egésznek éreztem magam, a szívem csordultig telt az iránta érzett szerelmemmel.
-Annyira hiányoztál - suttogtam mellkasába könnyekkel küszködve.
-Te is nekem - mosolygott a hajamba.
Lassan, szelíden eltolt magától és szabad kezével beletúrt a hajamba. Lábujjhegyre álltam, megakartam csókolni. Rám villantott egy szívdöglesztő mosolyt és közelebb hajolt az ajkaimhoz, de nem csókolt meg. Egyre csak mosolygott, én meg frusztráltan fújtam egyet és megpróbáltam még közelebb hajolni hozzá.
-Na gyere - mondta, majd felkapott az ölébe és kivitt a szobából.
-Várj! Mi lesz JongDae-
-Nem láttam senkit itt rajtad kívül - mondta szilárdan, nem nézve rám. Szóval, nem akarja bántani.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam és mindkét kezemet szorosabbra fogtam a nyaka körül.
-LuHan -simogatta meg az arcom. - pihenj, amíg haza nem érünk.
Bólintottam, de nem akartam elaludni, mert csak is rá akartam figyelni, azonban a fáradság ólom súlyként nehezedett rám. Nem csak a szemhéjamat kényszerítette arra, hogy lecsukódjon, hanem minden testrészemet elárasztotta. Az álom csak lassan nyomott el, de egy annál szebb emléket kaptam tőle...

~Álom~
SeHunnnie rám mosolygott, majd a kezemre húzta a gyűrűt...


Lágy ringatózásra keltem, ami nem volt kellemetlen, sőt! Nagyon is az volt, de az első gondolatom az volt, hogy: Még is miért ringatózom? Mi történt amíg aludtam?
Halk kuncogás ütötte meg a fülemet, valahonnan a fejem felől érkezett. Mosolyogva felemeltem a fejem és SeHun mosolygós arcával találtam szembe magam.
-Üdv itthon Lulu -mondja, miközben letesz a fapadlóra.
Mielőtt bármit is mondhatnék, maga elé fordít, majd hevesen megcsókol. Kezei hajamba turnak, én meg csak kapaszkodok izmos karjaiba, nem akarván összeesni. Hevesen még is gyengédséggel csókol, ami nagyon meghat. Én nem tudom hogy vissza tudnám-e fogni magam, bár a mostani állapotomban szerintem előbb esnék össze, minthogy valamit is kezdeményezzek.
SeHun lassan elvált tőlem, karjaiban tart újra, ami miatt egy kicsit érzékenyebb vagyok, mint általában. Könnyek folynak végig arcomon, amiket begörbített mutatóujjával letöröl.
-Ne sírj -ölel magához. - Ha abba hagytad, akkor szeretnék kérdezni valamit.
Mindkét kezemmel az arcom törölgetem és lassan, nagyon lassan elkezdek csillapulni.
SeHun letérdel elém, kezébe vette remegő ujjaimat és belecsókolt a tenyerembe.
-LuHan -felnézett a szemeimbe. - örökre... leszel az enyém örökre?
Valóra vált az álmom - szó szerint...

14. fejezet - XiuMin adducted LuHan / XiuMin elrabolta LuHant/

Sehun POV

Komolyan nem értem mi bajom lett, csak túl sok volt a feszültség, amit Lulun töltöttem le. Én tényleg soha nem akartam rosszat neki, olyan lenni meg pláne nem , mint az a köcsög. Mégis szinte ugyan azt csináltan vele. Komolyan én akartam megvédeni attól a rohadéktól? Szégyellek ezek után a szemébe nézni. Már magam is megutáltam, ezért meglepett, hogy LuHan képes volt megbocsátani. Még nem akartam neki elmondani, hogy szeretem, meg hát romantikusabban is akartam, de ez megfelelő alkalom volt. Ha nem mondom, lehet most nem lenne a karjaim közt. Ugyan még mindig nem szeretem benne ezt a könnyen megbocsájtós énjét, de tudok neki ilyenkor örülni. Tudom, hogy a bocsánatkérés ehhez kevés, főleg, ahogy könyörgött szinte alattam. Annyira gyönyörű volt még úgy is, nem tudtam leállni. Le akartam vezetni a feszültséget, LuHant akartam.

Én csak ezekkel a gondolatokkal öleltem, közben ő mélyen aludt karjaim közt. Megéreztem vacogását, miközben jobban átöleltem. Kimásztam az ágyból, s magamra kaptam egy felsőt, aztán egy alsót is. Kivettem még Chan szekrényéből egy póló, amit Lulura adtam. Kuncogva néztem, ahogy fekszik a kétszer nagyobb ruhadarabban. Ezután a boxerekel már meg sem próbálkoztam inkább, le is esett volna róla. Chan amúgy is elég nagy szerszáma van. Visszafeküdtem, szorosan öleltem. Még nyomtam egy puszit ajkára, mielőtt végleg álomba merültem volna.

Reggel valami istentelenül irritáló hangra keltem, ami tuti nem Chan volt, LuHan meg főleg nem. Szemeim kinyitva két idegent pillantottam meg. LuHan biztosan ismerte őket mert látszott arcán a félelem. Védelmezően átkaroltam, hogy ne féljen. Kiderült, hogy az egyik XiuMin , mire rohadt nagy ideg jött belém. Már álltam is fel, hogy minimum megöljem azt a köcsögöt, mikor Lulu kérlelve próbált visszatartani. Megfordult a fejemben, hagyom a francba, a szerelmem fontosabb és mellette maradok, de ekkor a tegnap este ismétlődött meg fejemben. Ő is azt tette vele. Megfogtam bambi kezét és nyomtam egy csókot ajkaira.

- Ne félj, Lulu - suttogtam, becézve hátha az megnyugtatja.

- Jaj de cuki - szólal meg mézes-mázas hanggal XiuMin, mire LuHan reszketni kezd. - Nem a műsorért jöttem - közli, erre nekem totál elborult az agyam. Felpattantam és már ütöttem is annak a fasznak. Ez a rohadék nem érdemli meg, nem hagyom, hogy elvigye mellőlem. Pár napja még készségesen átadtam volna neki annyira gyűlöltem, de már nem. Még várnom kell pár percet, míg felkaparja magát a földről, a vérző orrához szorítva közben kezét. Nehogy azt higgye, gyenge vagyok. Vertem meg már egyedül náluk erősebbet is, akik többen voltak. Kai - azt hiszem- egyből ugrik és bever egyet.

- SeHun! - hallom meg LuHan kétségbe esett, sírós hangját. Kicsit megingok az ütéstől, de a fájdalmat szinte nem is érzem. Erőteljesen lefejelem Kait, akinek - mint nekem is- vér kezd folyni fejéről. Mintha szédülne, majd el is terül a padlón. Hát igen. Ezt még senki nem bírta ki ájulás nélkül. Az elején még én sem, de a sok bunyó után teljesen hozzászoktam. Még szerencse. XiuMin azért erősebbnek bizonyult, mert elég rendesen beleszédültem az öklösébe, aztán gyomorszájon is rúgott, mire térdre estem. Nem akartam, hogy elvigye LuHant, ezért a fájdalom ellenére is pattantam megvédeni, mielőtt hozzáér. Még észleltem annyit, hogy Xiu elmosolyodik, szerelmem pedig aggódva ordít, hogy vigyázzak. Ezután egy hatalmas ütés, ami a fejemet éri valamilyen tárggyal, majd sötétség.

Arra kelek, hogy valaki pofoz, aztán jég hideg víz az arcomban. Morogva nyitom ki szemem, hogy megnézzem ki az a seggfej, aki képes volt leönteni. Baek idegesen üt, míg KyungSoo sír, Chan meg próbálja megakadályozni, hogy BaekHyun megöljön.

- Hol van LuHan? - csattan a tenyere arcomon. - Rád komolyan semmit nem lehet bízni? Azt hittem megvéded! - ordít és ütne tovább, de Chan lefogja kezeit. Szúrósan rápillantok, s arcomra rakom kezem. Rohadtul fáj.

- Örülj, hogy van, aki megvédjen, de legközelebb már nem tűröm, hogy megüss - morgom idegesen. Már emelem is kezem, amit inkább csak fenyegetésnek szánok. Baek összerezzenve bújik ChanYeol karjaiba, közben Soo elém lép, s elkapja kezem.

- Higgadjatok le! - mondja félve rám nézve.

- Mi történt? - kérdezi aggódva Chan. Leültünk egy kört alkotva a földön és mindenki kíváncsian rám nézett.

- Reggel arra keltünk, hogy két srác itt van. Az egyik XiuMin volt, aki LuHant akarta - itt mindenkinek elkerekedtek szemei a meglepettségtől. - A másik Kai - Channék csak értetlenül néznek, viszont KyunhSoo ijedten kapta rám tekintetét. Gyanús volt az egész meglepettsége, kétségbe esése, amit nem akart mutatni. - Lefejeltem Kait, ezután XiuMintól kaptam pár sérülést, majd leütöttek. Röviden ennyi. 

Ezután nagy csend következett be.  Végiggondoltuk a dolgot, én legalábbis biztosan. Féltem, vissza akartam kapni. 

- Senki nem tudja hol lehetnek? - szólal meg Baek. - Meg kell valahogy találnunk, ki tudja miket csinálnak vele. 

- Szerintem nincsenek messze - suttog KyungSoo.

 - Hívjátok össze a bandát, muszáj megkeresnünk - mondom, mire Chan már kapja is elő a telefont és megbeszél egy találkozót. Mivel elég sokan vagyunk mindig a sulitól nem messze lévő hatalmas raktártelepre megyünk. Ahhoz képest, hogy azt ép felújítják két éve már egy lelket nem látunk ott. Tökéletes hely. Valki biztos tud róluk valamit. Ebben bízom. 

Eltelt két óra, mindenki itt van körém gyűlve. Első kérésem hozzájuk "Ki ismeri Kai vagy XiuMint?". 

- Én! - nyújtja fel kezét DongHae, int az oviba. - Kai a nem messze lévő boltban dolgozik. Nem sokat van ott, de minden nap egy-két órát maximum. XiuMin meg ott lakik, ahol vagy 2 éve én, még tartom a haverjával a kapcsolatot, tuti nem költözött el.

 - Rendben! Neki is lehet valaki, aki megvédi, lehet többen vannak, mint mi, fel kell készülnünk! - magyarázom. - DongHaeval felkeressük és megtudjuk hol tartják LuHant. Nem lesz egyszerű, mert nem hiszem, hogy a szobájában az ágy alatt dugdossa - itt mindenki elmosolyodik, majd felállnak. 

Én még beszélek DongHaeval a többiek pedig nekikezdenek a felkészülésnek. 

 Egyből elindultunk arra a helyre, ahol állítólag dolgozik Kai. Sün beült a volán mögé, én pedig a mellette lévő ülésre. 

"Kivett egy hónap szabadságot. Nem, nem adom meg a címét, amúgy sem tudom." Ezt kaptuk a boltban. 

Ekkor inkább Xiu lakására mentünk, jó messze volt. Természetesen nem voltunk előrébb. Valami srác nyitott ajtót, aki azt állítja, nem ismeri. Korombeli lehetett. Mivel meglepődött a név hallatán, tudtuk, hogy hazudik. Semmi nyomunk nem volt, a rendőrséget felesleges lett volna hívni.

Este totál reménytelenül dőltem be az ágyba. Öt percig merengtem LuHanon, aztán sírni kezdtem. Ha nem lettem volna gyenge, most itt ölelném. Ha Kait legalább megtaláltuk volna... De miért kell nekik? Az oké, hogy bántani akarja, de azt mással is megteheti. Megállíthatatlanul potyogtam a padlóra könnyeim, miközben felültem az ágyon. Könyökömmel a lábamon támaszkodtam, arcom tenyerembe temetve. Borzalmas érzés, hogy nem tudom segíteni. Teljesen tehetetlen vagyok, mikor lehet őt ép megerőszakolja az a mocsok. Azt hittem sikerül majd megvédenem, hiszen mindig is erős voltam. Elvágódtam háttal az ágyon, s lassan álomba sírtam magam. 

Ez így ment majdnem egy hétig. DongHaeval kerestük, edzetünk a bandával, este sírva aludtam el. Három nap után már olyan szinten kész voltam, hogy reggel ugrottak egy a félelemtől annyira megijedtek. Már komolyan kezdtem feladni, de akkor mindig visszaemlékeztem arra, ahogy azt mondja, szeret. Én is szeretem, mindennél jobban, ezért meg akarom találni. Azt vettem észre, Soo már kevésbé szeretné, mert alig járt hozzánk. Ő volt az utolsó, aki megjött, az első, aki elment. Gyanús volt, de nem éreztem kötelességnek kifaggatni. Nem várhatom el, hogy mindenki kézzel-lábbal keresse. Nekem volt a legfontosabb, nekem kellett a legtöbbet megtenni. Rengeteg sérülésem lett. Több emberrel verekedtem, mint eddig. Mindenkiben megláttam a gyanúsat, persze nem a bandán belül. Vagy kétszer a rendőrséget is kihívták rám, de leléptem szerencsére, mire kiértek. Az egész olyan fura, soha nem voltam eddig ilyen. Ennyire bunkó, ennyire erőszakos, most mégis. Tudtam, LuHan az oka, bár nem vallottam be senkinek. Elég volt annyi nekik, hogy leszartam, amikor ezt felhozták, mert tudták, teljesen igazuk van. Ezek után minek faggatózzanak?

- Miért fizetted ki? - súgja Chan a fülembe, miután kiérünk a bárból. Nem vette észre? Hülye. 

- Mert ő tudja, hol van. Ezért nem mozdította a kisujját sem - mondom egy önelégült vigyorral, majd a telepjáróba szállok. Ja, nem érhető a helyzet? Amióta Lu eltűnt, mindenféle illegális "kémnek" fizetek, hogy megtalálják. Régen is sokat nyomoztattam ilyenekkel, tudom hogy mennek ezek. Egyik sem látott tőlem pénzt. Általában itt sérültem meg. Pénz helyet verést kaptam, de cserébe én is néha. Ő az első, akinek fizettem. Láttam rajta, hogy tudja. A pénz pedig ösztönzi majd. Gazdag vagyok, szóval az a négy millió csak biztatás volt. Meg fog keresni az ügyben. YungGuk a legjobb a szakmában. Régen tényleg kém volt, nem csak illegálisan csinálta. Persze mindegyik más munkához ért jobban. Volt már, amit nekem Yung sem tudott megoldani. Ez szerintem ügytől függ. De ez mindegy! Most biztosan segít.

Pont egy hete, hogy LuHan eltűnt. Pocsékékul kellek ki az ágyból, majd fogat mosok és már öltözök is. Felhívom Chant, aki örülve azt mondja, YungGuk engem keres. Meglepődve hallgatom barátom, majd közli, hogy mindjárt itt van. Leraktam a telefont, s az ajtóban kezdtem várni. Egy napja hagytam ott a pénz neki, hamar meggondolta magát. Ez remek hír. Hallom a csengőt, ezért ajtót nyitok. Beengedem rajta. A kanapát felajánlva ülök le, ahol ő is helyet foglal. Nagy vonalakban elmesél mindent, amit tud, aztán egy borítékot vág az asztalra. - Ha esetleg nem hinnéd el - világosít fel a papírra mutatva. - Kibontom, s tele van képpel, olyan lapokkal, amin le van írva, hová kell menni. Hát... amit elmondott kb. Szóval igazából az az egy óra időpocsékolás volt. A múltkori díj dupláját kapja meg, ezért mosolyogva távozik. Én átfutok minden papírt, képet. Az egyiken el is sírom magam. LuHan egy szál alsóban, megkötözve valami fél sötét helyen. Szegény. Zokogva hívom fel DongHaet. 

- Azonnal megyek - ezután még jó öt percig a sípszót hallgatom.  Már csak azt veszem észre, hogy KyungSoo ölel, s hátam simogatja. Nyakába borulva hajtogatom LuHan nevét, miközben a többiek megnézik a képeket. 

- Úr isten - tátja száját a képre Baek, amin elsírtam magam. - Ez nagyon durva. Egy hét alatt sokat kínozhatták - pityeg ő is Chan karjaiban. 

Mindenkivel tudattuk a hírt. A bandával együtt, vezetésemmel, felkészülve indultunk meg LuHan megmentésének. Féltem sok mindentől; Már nem él; Nem tudjuk kiszabadítani. Végül legyőzve a félelmem hessegettem el ezeket a gondlatokat.