11. fejezet -I'm inclined to think that I belive you, SeHun!

 LuHan POV

Annyira boldog voltam! Igen, tudom, hogy ez furán hangozhat, de boldog voltam, mert SeHun végre megmutatja hol lakik. Azt sem tudtam mit nézzek meg először, majd SeHun közölte, hogy üljek már le, mire elpirultam és mellé csücsültem. Megkérdezte meddig maradok, egy kicsit elszontyolodtam, mert nem vágott jó fejet ehhez az egészhez, mármint ahhoz, hogy estig itt maradjak. Miután megkérdeztem, hogy baj-e, egy perverznek ítélt vigyorral felém fordulva megjegyezte, hogy nem baj, csak nálam jobb dolgok történnek.

Egy gyors téma terelésként megkérdeztem, hogy van-e kaja, mire mellém ült és szó szerint agyon ölelgetett, közben elmorogta, hogy van. Kézen fogva leosontunk a lépcsőn, majd leültünk az ebédlőbe, ahol a szülei is tartózkodtak. Miközben hallgattam, hogy miket mondanak SeHun teljesen ledöbbentem, nem akartam elhinni, hogy ilyen szülei vannak. Folyamatosan szidták, egy jó szavuk sem volt róla, vagy éppen hozzá. Nekem úgy tűnt nem is veszik észre, hogy itt vagyunk, de nagyot kellett tévednem. Mikor felmentünk illetve csak szerettünk volna menni, mert a szülei megállítottak bennünket. Az anyja megnézett magának, majd megkérdezte, hogy ki ez a kis buzi és rám mutatott. Majdnem sírva fakadtam, még soha nem voltam ilyen megalázó helyzetben, kivéve ugye a XiuMinnel való... tudjátok mi... Nem nagyon figyeltem arra, hogy mi történik, de mikor elkezdtek nevetni... soha sem éreztem még ennyire undorítónak senkit, mint most őket.


 SeHun leültetett az ágyának a szélére.
- Na, mit gondolsz? - kérdezte feszengve és aggódóan nézett a szemeimbe.
- Nem... undorítóak! - szinte sírva néztem szemeibe, remegve öleltem át magam. - Nem értem, hogy... hogyan tudod őket elviselni.
Nem szólt, csak átölelt, belesimultam ölelésébe, ami annyira vigasztalóan hatott számomra.
- LuHan, elmegyünk innen, ugye? - kérdezte gyerekes hangon, aranyosan pislogva. - Nem akarok itt maradni.
Bólintottam, hogy mehetünk. Pillanatok alatt összepakoltunk és elmentünk. Nem tudom, hogy SeHun hova akar vinni, de bízom benne annyira, hogy ne féljek. Csak egy kicsit. Azt azért szabad.
 Kétségek mardostak belülről. Baekhyun szerint meg tudom változtatni SeHun hozzáállását a dolgokhoz, de félek, én is csak egy futó kaland vagyok a számára. Még is mit tehetnék? Hiszen, én csak egy sekni vagyok ,nem tehetek semmit, nem tudok semmit csinálni. A kétségbeesés, a tehetlenség érzése hullámokban tört rám, közben lassan elhomályosult előttem a járda, a fák, minden, még SeHun nagy keze is, ami az enyémet fogja. Már megint. Mindig sírok, ha valalmi olyanba ütközök, ami nekem már túl nagy falat. Viszont soha nem gondoltam volna, hogy egyszer is megtapasztalom milyen igazán, felhőtlenül boldognak lenni. Fáj kimondanom, de SeHun mellett nem érzem magam biztonságban, mindegy mennyire szeretem, mindegy, hogy mit érzek iránta... XiuMin tett róla, hogy ne bízzak meg olyan könnyen senkiben. Sőt, soha senkiben. Én... hinni akarok SeHunnak! Úgy akarom szeretni, hogy soha se felejtsen el. Tudom, hogy nehéz lesz, de meg akarok változni, fel akarom vállalni magam. Küzden akarok és fogok is! Viszont most még nem érzek magamban semmilyen késztetést arra, hogy erős legyek. Nem tagadom. Gyenge vagyok, de ezen szeretnék, akarok változtatni. Könnyeim még mindig potyognak, az aszfalt helyén csak egy nagy, sötét folt éktelenkedik, rajta, egy másik folttal. Az a folt az összekulcsolt kezünk volt. Akaratlanul is, de megszorítottam SeHun kezet, mire megállt.
 - LuHan? -halkan mondja, mert nem akar megijeszteni, ennek ellenére en még is összerezzenek. - Mi a b-... miért sírsz cukorborsó?
 Megrázom a fejem. Én aztán nem mondok semmit, nem akarom megbántani vagy olyat mondani, amit később én is megbánok. Egyre jobban rázkodó vállakkal próbálom visszafogni a zokogásom, de nem nagyon akar sikerülni. Szorosan összepréselt ajkaim közül még így is elő törnek a kétségbeesett zihálásom, apró nyöszörgéseimnek hangjai. SeHun nem szól semmit, csak magához húz és szorosan ölel. Nem nézek rá, így is fáj, hogy nem bízok meg benne kellőképpen. Lágyan ringat és hátam simogatja. Pedig az utcán  vagyunk, ahol bárki észrevehet minket.
-LuHan, mindjárt ott vagyunk - simogatja meg a hajam. - Bírd ki még egy kicsit - nem emeli fel a fejem, ő hajol le hozzám, hogy csók nyomjon a sírastól kiszáradt ajkaimra.

 Tényleg hamar odaértünk arra a helyre, ahova SeHun vinni akart. Igazándiból nem nagyon figyeltem merre megyünk, mindvégig a fekete aszfaltot bámultam. Nem mintha olyan szép lenne. Amikor SeHun megállt, hogy a táskájában turkáljon, felnéztem az előttünk elterülő hatalmas házon. Az igazság az, hogy nem sokat láttam belőle, mert nagyon sötét volt az utcában, de a krémszínű falai még így is víritottak.

Tudom, rövid lett, ne haragudjatok érte ><" betegen egy csöppet lassabb vagyok és ihlet hiányban szenvedek :(( de nem adom fel, eddig sem tettem, akkor most miért kéne? Makacsabb vagyok, mint gondolnátok :") nagyon sok dolog akarta elvenni a kedvem az írástól, még mindig azon igyekeznek mások, akiket nem is ismerek, hogy romba döntsenek :P na ezt nem fogják elérni, kitartok a végsőkig :3 ...abba is hagyom a sok hülyeség összehordását, felesleges ezzel tarktálnom titeket *^* viszont PLS, KOMMENTEKET AKAROK, most már eskü nem fogom szépen kérni :)) tovább kellemes napokat, amíg nem jelentkezünk újra ;)