~3.fejezet - The first kiss /Az eslő csók/

LuHan POV

 Hallottam, ahogy nyílik a mosdó ajtaja és egy félre ismerhetetlen hang szólít bizonytalanul a nevemen. Nem akartam válaszolni, beszélni meg végképp nem... vele meg mindenek a teteje lenne. Amikor már nem ismételte a nevemet úgy döntöttem, hogy ki jövök a rejtekhelyemről, de persze nekem mindig ilyenkor kell pofára esnem. A kilincsbe kapaszkodva próbáltam megtartani magam, több - kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel, mert éreztem, hogy menten előre vágódok a most még tiszta járólapnak.
Viszont furcsa mód nem estem el, valami vagy inkább valaki megtartott a derekamnál fogva. Halálra válva meredtem SeHun arcába, aki olyan semleges arccal nézett rám, hogy azt hittem az ütő is megáll bennem.
A-akkor most mi van? Nem engem keresett...? M-miért vág ilyen arcot? Megszeppenve megpróbáltam hátrébb húzódni, de SeHun nem engedte. Továbbra is szorosan tartott, mintha attól félt volna, hogy ha elenged nagyobb bajom esik, mintha a karjaiba tartana. Most már tényleg nagyon megijedtem és a sok munkával, de "kitörölt" emlékképeim tolakodtak elő a tudatomban.

~Visszaemlékezés~

Ahogy az osztálytársam fenyegetően felém tornyosult, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Egy részt meg voltam ijedve, más részt nem tudtam mit akar, de reménykedtem benne, hogy nem valami durva, mocskos dolgot. Hát tévedtem, nem is kicsit. Ahogy leszorította a kezem nem tudtam, hogy most sikítsak-e vagy sem. Aztán már nem is tudtam volna, mert befogta a szám nagy tenyerével.
 - Maradj szépen csendben, LuHan. Ha sikítani próbálsz megverlek. Értve vagyok? - mintha a gondolataimban olvasna. Most már levegőt is alig mertem venni. Erősen megragadta az állam, a szorítása végett könnyek szöktek a szemembe, de ő csak egy elvetemült vigyorral nyugtázta az arckifejezésem és nem engedett el.
 Két kezemet a fejem fölé emelte, az asztal így is nyomta a hátam, de most már elviselhetetlen volt ez a kellemetlen érzés. Amíg nem figyeltem, addig ő kikapcsolta az övem és azzal kötötte össze a kezem a fejem felett. Ijedten fordítottam figyelmemet újra a támadómra. Mivel így mindkét keze felszabadult megfogott a combjaimnál és még jobban feltolt az asztalon, így már nem a bútornak támaszkodtam, hanem egyenesen rajta feküdtem. Annyira megvoltam ijedve, hogy egy értelmes gondolatom sem volt. Aztán megéreztem a kezeit az ágyékomnál.
- X-xiuMin... ne! - kiáltottam kétségbeesetten és hasztalan.
Ott és akkor megtapasztaltam, hogy milyen az emberi természet sötét oldala. Ahogy azt is, milyen fájdalmas.

~ Visszaemlékezés vége~

SeHun elég aggodalmasan nézett rám, de nem mondott semmit, mintha arra várt volna, hogy én kezdjem meg a beszélgetést.
- N-nem akarsz elengedni? - kérdeztem félénken, előre félve a választól.
SeHun csak lassan elmosolyodott és óvatosan talpra állított. Miért jött utánam? Hiszen olyan bunkó volt... csak nem bocsánatot akar kérni? Nem olyannak látszik, aki törődik mások érzéseivel. Amint talpra állított elkezdett a mosdó ajtajához tolni. Nem volt nagyon erőszakos, inkább mintha terelt volna.
A hátam az ajtónak ütközött, mire összerezzentem, de ő csak jött tovább, oda préselve a fa felülethez.
Nem állt meg olyan közel előttem, hagyott menekülési útvonalat. Illetve mégsem, mert a kezeit a vállam két oldalán ki támasztotta.
- Tudsz róla, hogy nagyon szép vagy? - kérdezte és elmosolyodott. Na ez volt az a pillanat, amikor inkább meg sem születtem volna. Tudom, hogy meleg vagyok. Anyáék is tudják, de nem vetnek meg érte, aminek nagyon örülök.
- M-mondták... már... - suttogtam elhalóan. Nagy szemekkel néztem SeHunra, akinek az ajkain egy félmosoly játszott.
- Hmm... ez tetszik. - egyik kezével végig simított az államon, majd az arcomra tette nagy tenyerét.
Közelebb hajolt, mintha megakarna csókolni, ijedten hátra léptem, de csak az ajtónak ütköztem neki, újra. Mi a fenéért félek? Hiszen nem akar bántani... vagy még is?
Ekkor mintha sietős léptek zaját hallottam volna. Odakaptam a fejem az ajtó irányába, még láttam, hogy BaekHyun ront be rajta, de SeHun megfogja az állam és puha ajkait az enyémre tapasztotta.
Olyan puhán és gyengéden csókolt, hogy azt hittem ott helyben összeesek. Ahogy nyelve óvatosan végig simított az alsó ajkamon, bebocsátást kérve, kiesett minden. Hogy hol vagyunk, ki lát ilyen helyzetben és hogy mit érzek. Ajkaim szétnyíltak és ő óvatosan becsúsztatta nyelvét a számba.
Éreztem, hogy egy kéz megragadja a vállamat és kiránt SeHun kezei közül, de SeHun meg nem akart elengedni. Fájdalmasan nyekkentem egyet, ahogy SeHun vissza rántott magához.
BaekHyun kicsit döbbenten, de már szinte haragosan meredt SeHunra.
- Még is mi a faszt képzelsz?! Vele is eljátszod azt amit velem?! Csak arra fog kelleni, hogy jól megrakd, aztán ott hagyd a picsába??
BaekHyun teljesen kiakadt. Én meg csak néztem, hogy mi folyik itt. Mi a szar? Ez a köcsög fasz kalap csak meg akar dugni? Menjen vissza a jó kurva édes anyjába! Nem fogom hagyni magam!
- Nem... Ő teljesen más, mint a többiek. - felelte SeHun mélyen Baekkie szemeibe nézve.
- Velem mi van? - kérdezte nyugodtabban. M-mi? SeHun... együtt van Baekkievel?
- Most már semmi. Szakítottunk.
Na jó... ez egyre jobb. Ezek jártak és most itt veszekednek. Nem akarok itt lenni...
- Engedd már el! - kezdte újra BaekHyun és megint megragadta a csuklóm, maga felé kezdett húzni.
Persze SeHun sem akart olyan könnyen elengedni. Minél tovább húztak-vontak, annál jobban fájt már a csuklóm és a karom. A végére már könnyeztem a fájdalomtól. Aztán SeHun megunta a húza-vonát és elengedett, én meg BaekHyun elé estem és jól bevertem a fejem. Csillagokat láttam.
- Úristen! Jól vagy LuHan? - hallottam BaekHyun rémült hangját.
Megpróbáltam felállni, de nagyon megszédültem és elsötétült minden.

Arra ébredtem, hogy valaki elég erősen bámul. BaekHyun volt az és amikor megpróbáltam felülni visszanyomott az ágyra. Mögötte SeHun az ajtónak támaszkodva figyelt.

- Hol vagyok? - motyogtam olyan halkan, hogy szerintem nem is hallotta egyikük sem.
- LuHan... nem értettem... - válaszolta BaekHyun bizonytalanul.
- Ne beszéltesd, én értettem. - előzött meg SeHun. - Az orvosiban vagyunk, már három órája. Az osztályfőnököd is volt itt, hogy megnézze tényleg nem lógsz-e. Felakart ébreszteni, de a suli orvos elhajtotta, mondván egy enyhe agyrázkódásod lehet.
Kikerekedett szemekkel pislogtam SeHunra, aki ellökte magát az ajtótól és felém sétált. Mikor az ágyamhoz ért leült mellém és megfogta az enyhén reszkető kezem.
- Nyugalom. Nem lesz semmi baj, az embereim az ajtó előtt strázsálnak. - mondta SeHun megnyugtatónak szánt hangon, de csak még jobban elkezdtem remegni.
- M-milyen embereid? - kérdeztem előre félve a választól.
- Baekkie... miért nem mondtad el, hogy van egy bandám? - fordult a barna BaekHyunhoz.
- Gondoltam egy ideig még nem mondod el és amúgy is nem az én reszortom beavatni a mocskos dolgaidba. - felelte flegmán BaekHyun.
- Hát igaz... téged is csak később avattunk azaz avattalak be.
Ekkor berontott egy iszonyat magas srác és SeHunhoz lépet és.... szalutált (???). Mi a jó élet folyik itt?! Nem, nem akarom megtudni.
 - Főnök, biztos, hogy BaekHyunt el akarja vitetni? - kérdezte mély hangon a magas srác. Komolyan, hogy lehet valaki ilyen nagy?! Eskü lehajol, hogy ne verje be a fejét a plafonba.
 - ChanYeol, nyugalom. Amúgy is rád bízom Baekkiet, szóval ne parázz már ennyire.
 - Igen is, uram. Akkor már most vigyem magammal?
- Ha lehet. -A magas gyerek, akit ezek szerint ChanYeolnak hívnak, Baekkie felé fordult és elindult felé.
Baekhyun meg csak rémülten, kerek szemekkel hátrál, de sajnos itt is van fal. Mindig az a nyomi fal akadályoz meg mindenkit. Az a ChanYeol gyerek ölbe kapta Baekkiet, aki ütötte ahol érte, de mintha nem is foglalkozna vele vitte tovább.
 - Akkor most már beszélhetünk négyszemközt? - kérdezte SeHun felém fordulva.
Nem mondtam semmit, csak lenéztem a reszkető kezeimet tartó tenyérre. Ekkor ért az a fel ismerés, hogy nem csak a kezem remeg, hanem én magam is. Óvatosan kihúztam a kezeimet SeHun markából és átöleltem magam, a térdeimet is felhúzva meg próbáltam lenyugodni, de SeHun fürkésző tekintete nem hogy segített volna. Csak rontott a helyzeten. Az arcom pillanatról pillanatra vörösebb lett SeHun tekintetétől.
 Ahogy SeHun felém hajolt, kíváncsian felemeltem a fejem.